Lindsey Ouimet - What's a Soulmate? értékelés

Szóval a Lélektársak sorozat befejezése után rögtön ez a könyv következett, szintén egy Lélektársról szóló történettel *-*

Képzelj el egy színek nélkül világot, ahol minden kizárólag fekete-szürke-fehér. Addig a napig, amíg meg nem találod a lélektársad. Mert akkor szó szerint színes lesz tőle a világ.  (más színben látod majd a világot! :D)

Így volt ez Libbyvel is, aki a rendőrségen dolgozó édesapját ment meglátogatni. (minden pénteken együtt kajálnak) Egyszer csak megpillantotta ott Andrewt, a Lélektársát. Aki bilincsbe verve és szürke rabruhában állt előtte. Mindenre számított, csak épp erre nem, hogy ilyen körülmények között találja meg majd a lélektársát. Hirtelen mindent színesben kezdett el látni, és csak bámulta a fiút, akit épp akkor hoztak be…és ő viszont bámulta őt…

Libby nem nyugszik, amíg ki nem deríti, mi történt a fiúval, és miért van itt egyáltalán… vajon ő is látja a színeket? ( mert nem minden esetben ugyanaz a lélektársa a másiknak, pl. Libby anyukájának a lélektársa az apukája, de az apukája nem, így ő nem látott színeket egészen Libby születésééig)

Libby Elkezd nyomozni, mindenféle lehetséges módon próbálja kideríteni a dolgokat a titokzatos lélektársáról, akiről listát kezd el írni. Megtudja többek között a nevét, Andrew McCormacknak hívják. Megtalálja neten a profilját is, de ez neki nem elég információ. 

Elhatározza, hogy meg fogja látogatni a fiút. 

Mivel elég szigorú körülmények között mehet be a központba látogatóként, (és se nem rokon, se nem felnőtt ) Így végül „ifjúsági vezetőként” kap időpontot, szigorúan 15 percre… 

Mulatságos szituációk követték egymást, aztán ezek a 15 perces találkák rendszeressé váltak, de Andrew alig-alig mondott néhány szónál többet. Ráadásul csak telefonon tudtak beszélni, mert egy vastag üvegfal választotta el kettejüket egymástól.

Libbynek van egy szuper jó fej barátnője Beth, aki előtt eleinte titokban tartotta, hogy megtalálta a lélektársát (bár mondjuk másnak se mondta akkor el, még a szüleinek se) 

Neki nem volt központi fontosságú ez a találjuk meg a lélektársunkat téma, elkezdett randizgatni egy helyes sráccal és neki ez így pont jó volt. És kezdi sejteni, hogy Libby titkol előtte valamit.

Ám egy nap Libby rosszul lett és kezdett visszaállni a látása a fekete-fehér színekre, majd vissza a színes világhoz, és ez váltakozott egy ideig, mire kiderült, hogy Andrewt elpáholták odabent, és kórházba került… Végül Libby beavatja az apukáját a dologba, így azt remélte, ő kitudja deríteni, mi történt a fiúval. Végül Libby meglátogatta Andrewt a kórházban, ezúttal vastag üvegfal és korlátok nélkül! *-*

Nem volt olyan egyszerű ez a kapcsolat, és súrlódások is akadtak benne rendesen. Ez egy szerethető, izgalmas történet, ami a 17 évesek világában játszódik, amikor a bál és a szerelem a legfontosabb. Érdemes elolvasni, mert izgalmas történet bújuk meg a sorok között. (pl. miért tartóztatták le Andrewt)

És hát, a borítója sem elhanyagolható szempont, ugyanis mint eddig sokszor már, most is a borítója miatt vettem meg *-* És beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. <3

(A példa kedvéért feltettem egy színes és egy fekete-fehér képet is a borítóról)

Idézetek:

"I’ve never really given much thought to the whole Soulmate thing. At least not as it pertains to me. Of course I’ve heard stories."

...

"Anyone could end up like Audrey. A girl could find the one person who literally fills her world with color, and he or she could already have a match. One who obviously, and unfortunately, isn’t her."

...

"Seeing the world in black and white isn’t so bad really. It’s not as if I grew up ever knowing anything else. Can’t miss something I never had and all that. It’s what I’ve always told myself anyway."

...

"He’s staring at me the same way I’m staring at him—confusion frozen on his face, complete with slightly slack-jawed wonder."

...

"I never realized before how sunlight has an actual color to it. That it was anything other than a blinding, bright white. That the way it looks when it catches and filters through someone’s hair could actually bring tears to my eyes."

...

"Well, when it happens. The last guy in line walks through the door. He’s as tall as the beefy guy on the other side of the possible puppy-torcher. There’s another guard behind him and, for a split second as the door closes, the boy is kind of back-lit by the late afternoon sun streaming inside. And that’s why I start to think my eyes are playing tricks on me. For a second, I can’t see his face because the way the light shining in from behind him makes it seem as if his hair, wild, curly, thick, and in the kind of disarray only a teenage boy can perpetrate, is on fire. It’s almost blinding, and I blink hard to block it out. My head doesn’t exactly hurt, but there’s this weird pressure behind my eyes so intense I swear I can almost hear it. The door clicking into place barely registers as I look back up."

...

"Color. Seeping into everything. It’s so overwhelming I barely realize how I’m staring at him. The last boy in line, standing in a decidedly still gray jumpsuit, with standard metal cuffs linking his hands in front of him."

...

"Of course every word I had planned, every word in the English language, vanishes into thin air now that we’re face to face."

...

"Our eyes meet through the glass. And nothing. No response. He doesn’t even make the slightest move toward the phone on his side. I never thought about this possibility. That he wouldn’t want to see me. Wouldn’t want to talk to me. Oh God… What if he doesn’t even know why I’m here? What if he doesn’t see it?"

...

“Hi.” My voice is a little shaky and, again, I hate how small I feel. And the way I totally forgot to pick up the phone and greeted him like there isn’t a freaking inch and a half-thick pane of glass between us."

...

“Your hair. What color is it?”

...

"I get over it pretty fast though. “Red. It’s red.” I pause for a beat, licking my suddenly dry lips. “And yours is brown. Really dark brown … but brown.” And then he does something that feels like nothing less than a punch to the gut. He smiles."

...

"Yes, jerkface. My mom’s friend hooked me up with a part-time position at the library.” “Ah. Now I get it.” Beth, for all of her leather wearing and ‘too cool for you’ bravado is really a huge nerd. Well, I guess it’s what some people would call her. She reads somewhere around three books a week, has a huge comic book collection, and can school just about anyone with her knowledge of obscure sci-fi shows. Nerd, generally passionate individual—to-may-to, to-mah-to, right?"

...

"I see him looking up at me from the bed below. He grabs my hand from the air and slowly, carefully laces his fingers through mine. There is no shock, or jolt, or any of those other electrocution-y words. No, it’s more like a warmth that slowly unfurls itself and makes its way into my bloodstream. It moves at a leisurely pace that seems almost on purpose—like it doesn’t want to scare me, but introduce itself in a slow, deliberate manner instead."

...

"Oh God. We’re flirting. Or I am at least. I think I am. I’m flirting with my Soulmate. I don’t think I’ve ever flirted in my life. I’m probably not even doing it right."

...

"Don’t ask me how we got so close. God, how did we get so close? All I know is my chest is heaving and his eyes are darker than I’ve ever seen them before, and I’ve got one hand up, index finger out, ready to poke him in the chest to get my point across. My breath comes out in heavy pants and his gaze darts from my eyes, down to where my chest brushes against his with every exhale, and then flicker back up, at my lips this time. Yeah, he’s definitely looking at my mouth. There’s no doubt in my mind. Looking, leaning in, completely and absolutely going for it. I feel his hand wrap itself around my waist, but I barely register the way he brings me in close—my palms flattening out along the broad expanse of his chest, because his lips touch mine and… And I swear, it’s like the universe collapses in on itself, zeroing in on the exact spot where our mouths are suddenly melded together."

...

"I know,” Beth says, looking sheepish and apologetic. I feel bad for about half a second. “I was only trying to go for the whole girl-power-we-hate-Drew-Drew’s-the-worst-rah-rah kind of thing.” I let out a short, hollow laugh and my shoulders slump as I sit back in my seat. “We don’t hate Drew.” I sigh. “I don’t hate Drew.” “Yeah,” she replies, laying her head on my shoulder. “I know.”

...