Bridget Collins: The ​Binding - értékelés

„‘Books want to burn,’ he says. ‘They go up like that because they’re unstable, memories don’t want to stay …’”

Hm, a csillagozással gondban voltam, ingadoztam a 3,5 és 4 között. Végül azért kapott négy csillagot, mert magába a borítóba beleszerettem teljesen. Az alaptörténet nagyon tetszett, a fülszöveg megvett kilóra.

A könyv három részből állt, az eleje a jelenben, a közepe a múltban játszódott, a vége pedig a másik főszereplő szemszögéből volt olvasható, szintén a jelenben. Kicsit lapos volt a cselekmény, meg kusza is. A vége felé már nagyon lassan haladtam vele.

Borzasztó, hogy az emberek mennyire ítélkezőek és rossz szándékúak tudnak/tudtak lenni abban a korban (is) amikor ez a történet játszódott.

Picit többet is ki lehetett volna hozni belőle, de tömörebben elmesélve mondjuk. Olyan, mintha az olvasó emlékezete is bele lenne kötve a könyvbe: hiányérzete támad, egy kicsi szürke folt a memóriájában, mintha várna még valamit.

Alább  spoileres tartalom!

.

.

.

A könyv első harmada az még izgalmas is volt, mert bepillantást nyerhettünk a könyvkötő szakma alapjaiba. Meg a farmon dolgozó Emmett Farmer családját is megismerhettük. Mivel betegeskedett, már nem tudott helytállni a mindennapi feladatok elvégzésében, ezért került Seredithez Castleford roadra, könyvkötő inasnak. Ott váratlanul felbukkant ez a Lucian srác, és nyilván nem volt világos, miért is. És ha mindez nem volna még elég, felbukkan De Havilland, aki fenekestül felforgatja Seredith és inasa mindennapjait.

Aztán a második részben visszaugrottunk az időben, ahol Emmett keményen dolgozott a farmon, húga, Alta meg kiszemelte magának a jóképű Darney-t. Emmett ki nem állhatta húga újdonsült udvarlóját, és ez az utálat már túl sok volt. Mert a srác NEM csinált semmit, ami ezt az utálatot kiválthatta volna.

Aztán egyszer csak megenyhülni látszik a szíve, viszont legnagyobb félelmére, elkezd vonzódni húga szerelméhez. Még nagyobb meglepődésére Darney sem közömbös Farmer iránt. Ám egy nap Alta lebuktatja kettejük románcát, és a fiú szülei az orra alá dörgölik, hogy mennyire megalázó ez a helyzet, és hogy ezt nem gondolták volna, meg hasonlók. 

Mivel a család egyszerű körülmények között élt, így azt remélték, hogy majd Darney feleségül veszi Altát. Borzalmas, ahogy a szülők, és a húga is reagáltak. Még Darney apjának is üzentek… és innen van az első résznek a folytatása.

Idézetek:

I wanted was to go out like a candle, into dreamless unconsciousness. No nightmares, no night terrors, and to wake in the morning to clean new sunlight.

...

My parents were standing at either end of the kitchen: Pa by the window, his back turned to us, Ma at the fireplace with red blotches on her face like rouge. Between them, on the table, was a sheet of thick, creamy paper and an open envelope. Ma looked swiftly from Alta to me and took a half step towards it.

...

‘We’re not sending you away. She’s asking for you.’ ‘I don’t know who she is.’ ‘Binding’s … a good craft. An honest craft. It’s nothing to be afraid of.’ Alta knocked against the dresser, and Ma glanced over her shoulder as she swung her arm out swiftly to stop a plate from slipping to the floor. ‘Alta, be careful.’

...

The binder put her bundle down and came towards me, pointing at things. ‘Lay press. Nipping press. Finishing press. Plan chest – behind you, boy – tools in that cupboard and the next one along, leather and cloth next to that. Waste paper in that basket, ready for use. Brushes on that shelf, glue in there.’

...

I hadn’t belonged anywhere for so long, and now this room, with its smell of leather and glue, welcomed me.

...

Binding’s as old as the alphabet – older.

...

‘You can trust me, boy. I know a little about binder’s fever. Normally it isn’t so bad, but … you will recover. Slowly, of course.’

...

‘But whatever happens in your locked room … that’s the real binding, isn’t it? You make books for people, in there. How?’ She made a sudden movement, but when I looked at her she was still again. 

...

‘Tell me,’ I said. ‘Tell me what you do.’ The lamp murmured and guttered. Nothing else moved. ‘You know already.’ ‘No.’ ‘You know, if you think about it.’ I opened my mouth to say no, again; but something caught in my throat. The lamp-flame flared, licked upwards and then sank to a tiny blue bubble. The dark took a step towards me. ‘You bind – people,’ I said.

...

‘Memories,’ she said, at last. ‘Not people, Emmett. We take memories and bind them. Whatever people can’t bear to remember. Whatever they can’t live with. We take those memories and put them where they can’t do any more harm.

...

‘Seredith … What happens if the books burn? Do the people die?’ She didn’t look at me. She shuffled to the stairs and began to climb them.

‘No,’ she said. ‘They remember.’

...

‘Lucian,’ I said. ‘No one will find out.’ ‘I hate this. I fucking hate it.’ ‘I know.’ There was nothing else to say. He leant back. I bent my head and rested my forehead against the back of his skull. His hair smelt of grass and summer earth. After a moment he laughed – a dry, painful sound, like a gasp – and dug in his pocket. He held something out to the side for me to take. It glittered.

...

‘Wait.’ I tried to think. He had such a plausible, resonant voice, like a singer lulling me to sleep. ‘You want me to go to a binder? To put myself into a book? To forget it all?’ I thought I heard the faint music of Wakening Fair, throbbing distantly in my ears.

...

‘I want to remember. That’s all I’ve got, now.’

...

But if I’d been bound, I’d know. There’d be a hole in my brain somewhere. Trying to think about it is like rolling my eyes back to try to see inside my head. And there’s nothing. Only the greyness. Grey as the day outside, soft-edged, almost kind.

...